2008. június 14-én, egy 11 éves kislány a Pozsonyban megrendezett úszóversenyen 1 aranyérmet, 2 ezüstérmet és 1 bronzérmet nyert, eredményével pedig felkerült a világranglistára. Nagy öröm, büszke szülők, elégedett edző, meghatott nagyszülők és ismerősök.  Ez a verseny a Fogyatékkal Élők Szlovákiai Úszó Kupája  (Slovakia Cup in swimming for the disabled) volt.

„Niki 11 évvel ezelőtt végtaghiánnyal született, bal karján nem fejlődtek ki az ujjai, a tenyere. A szülőszobában az eufórikus boldogság helyett döbbenet, kétségbeesés. széttárt karok, „…hát haza kell vinni, és kész…”. Az első hetek a tehetetlenség, egymás vádolása, a „…miért éppen velünk történik ez?” jegyében zajlottak. Azt hiszem, ezek az érzések sokak számára ismerősek.

2 hónapos volt a kislányunk, amikor először hallottunk a Gézengúz Alapítványról. Telefon, időpont-egyeztetés, és már úton is voltunk a főváros felé, tele feszültséggel és reménnyel. Ezzel a találkozással változott meg az életünk. Az alapítvány munkatársai és egy kedves, szemüveges hölgy az oka ennek. Ő JUDIT doktornő. A doktornő először jó alaposan megvizsgálta kislányunkat, utána pedig következett a kádazás. Először láttunk ilyet, és kellően döbbent szemekkel figyeltük, ahogy Judit a nagy kád vízben ide-oda húzgálta, forgatta pici gyerekünket. A lányunk ráadásul mindezt zokszó nélkül tűrte. Judit doktornő őszintén beszélt: természetesen a gyerek ujjai nem fognak kinőni, de a szárazföldi tornával és vízi terápiával gyermekünk egészséges, erős izomzatra tesz szert, kialakul a „kétkéz”-tudata, és lehetősége lesz egész életet élni. Már nem is láttuk olyan sötéten a jövőt.

Természetesen, a neheze ezután jött. A különböző fejlesztő gyakorlatokat mindennap a szőnyegen végeztük, a kis füzetünkből lesve a „házi feladatokat”, esténként pedig kádaztunk. Nem volt könnyű időszak, a nagyszülők az első „bemutató” után kimenekültek, hogy hogyan „kínozzuk”. Az első sikerek azonban visszaadták az erőnket, hogy legyőzzük önsajnálatunkat, és tovább tudjuk csinálni. Megtanultuk, hogy gyermekünk úgy fogja saját magát elfogadni és szeretni, ahogyan mi is elfogadjuk és szeretjük Őt. Sok év telt el azóta, már nem járunk a Gézengúzba. Akkor régen Judit doktornő nemcsak elindított bennünket az úton, de CÉLT is adott: érdemes küzdeni. Kislányunk ma már saját kategóriájában és korosztályában országos bajnok, és a nemzetközi vizeken is jól szerepelt. Imád úszni, de több más sportban is szívesen rész vesz. Nikike a legszebb kislány, szorgalmas, kitűnő tanuló, törekvő, jókedvű és energikus emberke. Az, hogy ilyenné vált, annak a terápiának és szeretetnek, az erős alapnak köszönhetjük, amit itt a Gézengúz Alapítványnál, Judit doktornőtől és munkatársaitól kaptunk.

Nekünk nagyon hiányzik ez az alapítványi szellem.

Köszönjük.”